ABBA LIVE AT WEMBLEY ARENA – 2014

Mi egy koncertlemez célja? Többek között az, hogy visszaadja a fellépések hangulatát úgy, ahogyan azokat a közönség átélte, ahogyan a dalok elhangzottak, ugyanakkor egy szeletet nyújtson át abból az élményből azoknak, akik nem lehettek ott. Spontán rögtönzések, a pillanat hevében lejátszott hangszerszólók és énekszólamok, esetleg itt-ott egy-egy hamis hang – ezek azok, amik a koncerteken azt a bizonyos plusz élmény adják, és amelyek hozzátartoznak az élő előadás varázsához.

Annak ellenére, hogy az ABBA a stúdióban érezte igazán jól magát, az élő koncertjeiken is megtettek mindent, hogy hasonló legyen a megszólalás, mint a lemezeken, így a svéd négyes mögött Svédország legjobb zenészei és vokalistái álltak, hogy rekonstruálják a formáció komplex hangzásvilágát. Habár ez a legtöbb esetben nem sikerült, néhány dalt mégis sikerült sokkal jobban előadni a koncerteken, mint a stúdióban.

Az 1979-es turné során a zenekar egy hetet játszott teltházas közönség előtt Londonban; ezeket az előadásokat felvették egy esetleges koncertlemez kiadásához, valamint egy zenés dokumentumfilmhez. Annak ellenére, hogy a rögzített hanganyagot – átkevert formában – két rádióműsorhoz is felhasználták, és néhány dal felkerült az 1986-os ABBA Live-ra, a teljes koncertre egészen 2014 szeptemberéig kellett várni.

A 2 CD-s/3 LP-s kiadványon az 1979 november 10-i teljes koncert hanganyaga hallható – kivéve Tomas Ledin, az egyik vokalista Not Bad At All című dalát -, így teljes képet kapunk arról a hangulatról, hogy milyen élményt is ígért az ABBA élőben 110 percben a közönségnek.

A nyitódal, a Gammal Fäbodspalm egy svéd egyházi ének instrumentális változata, amelyet rögtön a Voulez-Vous követ. Ez az albumváltozatnál progresszívebb, változatosabban hangszerelt, így dinamikus hangvételének köszönhetően erőteljesen indul az ABBA koncertje, melyet az If It Wasn’t For the Nights követ, amely itt jóval nyersebben és R&B közelibben szólal meg, mint ami a stúdióban rögzítésre került. Az As Good As New is hasonló; itt a vonósokat szintetizátorok helyettesítik, és az elektromos gitároknak, valamint a ritmusszekciónak köszönhetően sokkal tempósabb, mint a sorlemezen.

Azonban itt már hallható (többek között) a lemez keverésének egyik nagy hibája: Agnetha hangja elég erőtlen és távoli, és időnként – főleg a közösen énekelt dalokban – pedig szinte teljes mértékben eltűnik. Ez a gond a Chiquititával is, amelyben a remek akusztikus háttér ellenére az énekesnő eléggé háttérbe szorul.

Ezzel szemben Frida ugyanolyan magabiztosan és erőteljesen szólal meg a korongon, mint a stúdiófelvételeken, ha nem jobban Az általa énekelt Knowing Me, Knowing You sokkal drámaibban hat koncertközönség előtt, míg a Money, Money, Money – már-már Kurtz Weill-i módon – harsányabb és játékosabb a kislemezen is kiadott változatnál.

Sokak számára az I Have a Dream a kiadvány leggiccsesebb pontja, ahol a gyerekkórus belépése teljesen elrontja azt eddigi dinamikus élményt, azonban, ha magát a dalt nézzük, a jóval meghittebb, líraibb változat sokkal szebb, mint az, amely a stúdióban rögzítésre került néhány hónappal korábban. Ugyanezt az intimebb hangulatot idézi meg a ráadásban a The Way Old Friends Do, amelynek átkevert, részben újrajátszott változata az 1980-as Super Trouper nagylemez zárótétele.

Míg a Björn által énekelt Rock Me, a Fernando, a Thank You for the Music és az S.O.S élő változatai nagyjából visszaadják az eredeti felvételek hangulatát, addig a Dancing Queen élettelenné válik a vonósok nélkül és a The Name of the Game akusztikus, nyári hangulata szinte teljes mértékben elveszik koncertkörülmények között.  Ugyanez a gond a Take a Chance on Me-vel is, ahol egy enervált zenei élményt kapunk, ami fényévekre van az eredeti változat játékosságától és feszességétől.

A legtöbb dal esetében a rockzenei köntösé a főszerep, a ritmusszekciónak és a három gitárosnak köszönhetően ezek dinamikusabban és erőteljesebben szólalnak meg. Amíg a Does Your Mother Know és a Hole in Your Soul teljesen kinyílva ad felszabadító rock and roll élményt, fokozva a koncert vége felé vezető katarzist, addig a Waterloo és a Why Did It Have to Be Me élő változatai sokkal lazább, játékosabb megközelítésben válnak improvizatív örömzenévé. Ugyancsak egy kiemelkedő része a show-nak az instrumentális Intermezzo Nr. 1, amely erőteljesebben épít a komolyzenei megoldásokra, mint az 1975-ös nagylemezen hallható stúdiófelvétel.

A sok jó dal közül egyértelműen a Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight), az Eagle és a Summer Night City a koncert három legerősebb pontja. A gitárcentikusságnak és Agnetha nyersebb megszólalásmódjának köszönhetően a Gimme! Gimme! Gimme!  egy pazar rockhimnusszá válik, akárcsak a Bee Gees-t idéző hangszereléstől megszabadult, Summer Night City, amelyben ismét hallhatjuk az eredeti intrót. Az Eagle éteri, lebegő hangulata, mely a stúdiófelvételt jellemzi, itt teljes mértékbe eltűnik, a gitároknak köszönhetően egy improvizációkban gazdag rockdal születik meg, mely remekül bizonyítja, hogy nincsenek zenei akadályok az ABBA számára.

A kiadvány egyik fő érdekessége az is, hogy több, mint harmincöt év után végre kiadásra került a turnén bemutatott, de lemezre nem rögzített csodaszép ballada, az I’m Still Alive. Az újrakezdésről szóló dalt Agnetha szerezte és adja elő saját zongorakíséretben.

Annak ellenére, hogy dinamikusan a megszólalás és nagyon jó dalokat hallhatunk élőben, a kiadvány fő hibája a keverésben rejlik. Az éneksávok – főleg Agnetha sávjai – túl hátra kerültek, valamint az egész anyag túl homogén és halkan szólal meg. Érthető és becsülendő volt a cél, hogy az élő anyag a lehető legtermészetesebb hangzással és legkevesebb utómunkával kerüljön a közönség elé, de egy picit erőteljesebb, az énekhangokat jobban kiemelő, markánsabb keverés segítségével még jobbat ki lehetett volna hozni a felvételekből.

Mi egy koncertlemez célja? Többek között az, hogy visszaadja a fellépések hangulatát úgy, ahogyan azokat a közönség átélte, ahogyan a dalok elhangzottak, ugyanakkor egy szeletet nyújtson át abból az élményből azoknak, akik nem lehettek ott. Spontán rögtönzések, a pillanat hevében lejátszott hangszerszólók és énekszólamok, esetleg itt-ott egy-egy hamis hang – ezek azok, amik a koncerteken azt a bizonyos plusz élmény adják, és amelyek hozzátartoznak az élő előadás varázsához.

Annak ellenére, hogy az ABBA a stúdióban érezte igazán jól magát, az élő koncertjeiken is megtettek mindent, hogy hasonló legyen a megszólalás, mint a lemezeken, így a svéd négyes mögött Svédország legjobb zenészei és vokalistái álltak, hogy rekonstruálják a formáció komplex hangzásvilágát. Habár ez a legtöbb esetben nem sikerült, néhány dalt mégis sikerült sokkal jobban előadni a koncerteken, mint a stúdióban.

Az 1979-es turné során a zenekar egy hetet játszott teltházas közönség előtt Londonban; ezeket az előadásokat felvették egy esetleges koncertlemez kiadásához, valamint egy zenés dokumentumfilmhez. Annak ellenére, hogy a rögzített hanganyagot – átkevert formában – két rádióműsorhoz is felhasználták, és néhány dal felkerült az 1986-os ABBA Live-ra, a teljes koncertre egészen 2014 szeptemberéig kellett várni.

A 2 CD-s/3 LP-s kiadványon az 1979 november 10-i teljes koncert hanganyaga hallható – kivéve Tomas Ledin, az egyik vokalista Not Bad At All című dalát -, így teljes képet kapunk arról a hangulatról, hogy milyen élményt is ígért az ABBA élőben 110 percben a közönségnek.

A nyitódal, a Gammal Fäbodspalm egy svéd egyházi ének instrumentális változata, amelyet rögtön a Voulez-Vous követ. Ez az albumváltozatnál progresszívebb, változatosabban hangszerelt, így dinamikus hangvételének köszönhetően erőteljesen indul az ABBA koncertje, melyet az If It Wasn’t For the Nights követ, amely itt jóval nyersebben és R&B közelibben szólal meg, mint ami a stúdióban rögzítésre került. Az As Good As New is hasonló; itt a vonósokat szintetizátorok helyettesítik, és az elektromos gitároknak, valamint a ritmusszekciónak köszönhetően sokkal tempósabb, mint a sorlemezen.

Azonban itt már hallható (többek között) a lemez keverésének egyik nagy hibája: Agnetha hangja elég erőtlen és távoli, és időnként – főleg a közösen énekelt dalokban – pedig szinte teljes mértékben eltűnik. Ez a gond a Chiquititával is, amelyben a remek akusztikus háttér ellenére az énekesnő eléggé háttérbe szorul.

Ezzel szemben Frida ugyanolyan magabiztosan és erőteljesen szólal meg a korongon, mint a stúdiófelvételeken, ha nem jobban Az általa énekelt Knowing Me, Knowing You sokkal drámaibban hat koncertközönség előtt, míg a Money, Money, Money – már-már Kurtz Weill-i módon – harsányabb és játékosabb a kislemezen is kiadott változatnál.

Sokak számára az I Have a Dream a kiadvány leggiccsesebb pontja, ahol a gyerekkórus belépése teljesen elrontja azt eddigi dinamikus élményt, azonban, ha magát a dalt nézzük, a jóval meghittebb, líraibb változat sokkal szebb, mint az, amely a stúdióban rögzítésre került néhány hónappal korábban. Ugyanezt az intimebb hangulatot idézi meg a ráadásban a The Way Old Friends Do, amelynek átkevert, részben újrajátszott változata az 1980-as Super Trouper nagylemez zárótétele.

Míg a Björn által énekelt Rock Me, a Fernando, a Thank You for the Music és az S.O.S élő változatai nagyjából visszaadják az eredeti felvételek hangulatát, addig a Dancing Queen élettelenné válik a vonósok nélkül és a The Name of the Game akusztikus, nyári hangulata szinte teljes mértékben elveszik koncertkörülmények között.  Ugyanez a gond a Take a Chance on Me-vel is, ahol egy enervált zenei élményt kapunk, ami fényévekre van az eredeti változat játékosságától és feszességétől.

A legtöbb dal esetében a rockzenei köntösé a főszerep, a ritmusszekciónak és a három gitárosnak köszönhetően ezek dinamikusabban és erőteljesebben szólalnak meg. Amíg a Does Your Mother Know és a Hole in Your Soul teljesen kinyílva ad felszabadító rock and roll élményt, fokozva a koncert vége felé vezető katarzist, addig a Waterloo és a Why Did It Have to Be Me élő változatai sokkal lazább, játékosabb megközelítésben válnak improvizatív örömzenévé. Ugyancsak egy kiemelkedő része a show-nak az instrumentális Intermezzo Nr. 1, amely erőteljesebben épít a komolyzenei megoldásokra, mint az 1975-ös nagylemezen hallható stúdiófelvétel.

A sok jó dal közül egyértelműen a Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight), az Eagle és a Summer Night City a koncert három legerősebb pontja. A gitárcentikusságnak és Agnetha nyersebb megszólalásmódjának köszönhetően a Gimme! Gimme! Gimme!  egy pazar rockhimnusszá válik, akárcsak a Bee Gees-t idéző hangszereléstől megszabadult, Summer Night City, amelyben ismét hallhatjuk az eredeti intrót. Az Eagle éteri, lebegő hangulata, mely a stúdiófelvételt jellemzi, itt teljes mértékbe eltűnik, a gitároknak köszönhetően egy improvizációkban gazdag rockdal születik meg, mely remekül bizonyítja, hogy nincsenek zenei akadályok az ABBA számára.

A kiadvány egyik fő érdekessége az is, hogy több, mint harmincöt év után végre kiadásra került a turnén bemutatott, de lemezre nem rögzített csodaszép ballada, az I’m Still Alive. Az újrakezdésről szóló dalt Agnetha szerezte és adja elő saját zongorakíséretben.

Annak ellenére, hogy dinamikusan a megszólalás és nagyon jó dalokat hallhatunk élőben, a kiadvány fő hibája a keverésben rejlik. Az éneksávok – főleg Agnetha sávjai – túl hátra kerültek, valamint az egész anyag túl homogén és halkan szólal meg. Érthető és becsülendő volt a cél, hogy az élő anyag a lehető legtermészetesebb hangzással és legkevesebb utómunkával kerüljön a közönség elé, de egy picit erőteljesebb, az énekhangokat jobban kiemelő, markánsabb keverés segítségével még jobbat ki lehetett volna hozni a felvételekből.

Ennek ellenére a Live at Wembley Arena klasszisokkal jobb, mint az 1986-os ABBA Live, mert felesleges újrafelvételek és kozmetikázások nélkül az eredeti koncertek hangulata köszön vissza a felvételekről teljes egészében, úgy, ahogy az ABBA elképzelte, megvalósította és színpadra vitte 1979 őszén, bizonyítva azt, hogy nemcsak a stúdióban képesek a maximalizmusra, hanem élőben, közönség előtt is.

search previous next tag category expand menu location phone mail time cart zoom edit close