A nyolcvanas évek közepére úgy tűnt, hogy az ABBA-ról elfeledkeztek világszerte. Hiába jöttek ki szinte futószalag-szerűen egymás után a sorlemezek CD változatai, a válogatáslemezek, az érdeklődés a svéd kvartett iránt erőteljesen lecsökkent. A zenekari tagok is saját szólókarrierjükkel voltak elfoglalva, valamint a két dalszerző még erőteljesen benne volt a Chess musical utózöngéiben. Az akkori nyilatkozatok azt tükrözték, hogy az ABBA lezárult fejezet számukra.
Azonban Michael B. Tretow, az kvartett legendás hangmérnöke ebben az „uborkaszezonos” időszakban kezdett el dolgozni egy koncertlemezén, amely végül meg is jelent 1986. augusztus 8-án és az ABBA Live címet kapta. Annak ellenére, hogy az élő lemez gondolata már 1977 óta többször is felvetődött, a kvartett tagjai elvetették az ötletet, mondván, hogy ők igazán a stúdióban érezték otthon magukat. ennek ellenére az élő koncerteken is mindent megtettek azért, hogy magas színvonalú élményt nyújtsanak a közönségüknek. A legfontosabb számukra a dalok komplex hangzásvilágának megőrzése volt, ezért a svéd kvartett mögött Svédország legjobb zenészei és háttérénekesei álltak, hogy élőben is megpróbálják visszaadni a stúdióban kialakított megszólalást.
Ez természetesen csak néhány esetben sikerült maradéktalanul, de akadtak olyan dalok is, amelyek koncerten még jobban működtek, mint a stúdiófelvételeken.
Tretow igyekezett elérni, hogy a három különböző forrásból származó felvételek egységesen szóljanak, mintha ugyanarról a koncertről származnának. A végeredmény azonban sajnos nem lett igazán meggyőző. Az egységes hangzás mellett a kiadvány legnagyobb problémája éppen az lett, hogy elvesztette a koncertek természetes dinamikáját. A nyolcvanas évekre jellemző, túlzásba vitt visszhangos dobhangzás pedig olyan erősen uralja a lemezt, amely sem az ABBA koncertjeire, sem a stúdiófelvételekre nem volt jellemző.
A dalok többsége az 1979-es Wembley Arénában adott koncertekről származik, az eredeti felvételek energiája azonban az újrakeverés során szinte teljesen elveszett. A lemezt nyitó Dancing Queen például a vonószenekar nélkül meglehetősen fáradtan és üresen szólal meg. Bár még így is több energia maradt benne, mint a Take a Chance on Me-ben, a stúdióverzió játékosságából és lendületéből szinte semmi sem maradt.
Az egyik mélypont a Does Your Mother Know, amely végig meglehetősen élettelenül szól. A túlzottan műanyag hangzáson még a gitárszóló sem tud igazán változtatni.
Szerencsére azért akadnak jóval sikerültebb pillanatok is. A kazetta- és vinilváltozatot záró Waterloo kifejezetten jól működik, ahogy a Chiquitita és a Thank You for the Music is. Ezek koncertváltozatai nem térnek el jelentősen a stúdiófelvételektől, talán csak Frida hangja dominál valamivel erősebben.
Az I Have a Dream áthangszerelt, intimebb változata viszont igazi koncertélmény. Egyfajta unplugged örömzenélés, amelyben még a gyerekkórus sem válik zavaróvá vagy giccsessé.
A CD-változaton hallható The Name of the Game/Eagle egyveleg talán a lemez egyik legjobb pontja. A The Name of the Game laza, nyári hangulatát szinte lehetetlen koncertkörülmények között teljes egészében visszaadni, az Eagle esetében azonban a jóval gitárcentrikusabb hangszerelésnek köszönhetően ez tökéletesen sikerült.
Az eredetileg lebegő, atmoszférikus dalból egy sokkal improvizatívabb, progresszívebb átirat született, amely már közelebb áll olyan rockzenekarok hangzásvilágához, mint a Boston, a Kansas vagy az Eagles.
Az 1977-es ausztrál turnéról a Fernando, illetve a CD-változaton a Money, Money, Money került fel a lemezre. Sajnos a túlzásba vitt dobhangzás mindkettőből sokat elvesz. A Fernando esetében elsősorban az intim hangulat tűnik el, míg a Money, Money, Money drámaisága és játékossága szenved csorbát.
A lemez további felvételei az 1981-es Dick Cavett Meets ABBA televíziós műsorból származnak. Az ott elhangzó kilenc dalból négy került fel az ABBA Live-ra, a vinil- és kazettaváltozatra pedig három. A Two for the Price of One kissé sterilnek hat a stúdiótrükkök miatt, míg a Super Trouper nem sokban különbözik az eredeti változattól – talán csak Frida szólóéneke szól erőteljesebben és érzelmesebben.
A Gimme! Gimme! Gimme! és az On and On and On viszont kellemes meglepetések. A rockosabb, karcosabb hangszerelés kihozza a dalok erősségeit, így ezek a koncertváltozatok bizonyos szempontból még jobban is működnek, mint az eredeti stúdiófelvételek.
Az ABBA Live tehát meglehetősen vegyes képet mutat. Egységes hangzása ellenére sok esetben éppen azt veszíti el, amiért egy koncertlemez igazán érdekes lehetne: az élő előadás energiáját, spontaneitását és dinamikáját. Akadnak rajta remekül sikerült dalok, a legtöbb esetben azonban inkább a stúdióverziók gyengébb reprodukcióit hallhatjuk.
Amikor a koncertlemez 1986-ban megjelent, a világ nagy része nem igazán vett róla tudomást. Európában, Észak-Amerikában, Japánban és Ausztráliában is forgalomba került többféle formátumban, a siker azonban elmaradt.
Az első kiadás egészen 1997-ig folyamatosan kapható volt, ekkor pedig a remaszterolt ABBA-stúdióalbumok mellett az ABBA Live is újra megjelent CD-n és kazettán, immár a teljes dallistával és felújított hangzással.
A rajongók folyamatos elégedetlensége és a lemezt érő negatív kritikák mellett maga a zenekar sem volt igazán elégedett a végeredménnyel. Talán ennek is köszönhető, hogy a későbbi újrakiadások során már nem foglalkoztak az ABBA Live-val.
Bár a koncertlemez ma már nincs kereskedelmi forgalomban, használt CD-ként viszonylag könnyen beszerezhető.
Az ABBA Live így kissé mostohagyerek maradt az ABBA hivatalos diszkográfiájában. Pedig az alapanyagban ennél jóval több lehetőség rejlett – és talán éppen ezért érdekes ma is újra meghallgatni, összevetni a korabeli koncertfelvételekkel, és elgondolkodni azon, mi veszett el az utómunka során.