Jól ismert ténynek számít az, hogy nagyon sok sikeres előadó és együttes, akik a hetvenes években jutottak fel a csúcsra, az új évtized elejére háttérbe szorultak, esetleg teljesen eltűntek a süllyesztőben. Ennek okaiként megemlíthető az 1979-es évi olajválság, amelynek kedvezőtlen hatása a zeneipar több területére is kihatott, de ennél talán még fontosabb a könnyűzenei frontvonalak átrendeződése és az új stílusok megjelenése. Ekkortájt az új hullám és a posztpunk már sokkal többeket vonzott, mint a haldokló diszkó, sőt, egy új nosztalgiahullám keretén belül sokan fedezték fel újra a hatvanas évek direktebb zenei formáit. A megváltozott viszonyok között a „régi nagyok” közül csak azok tudtak az élvonalban maradni, akik elég gyorsan reagáltak és tervezték újra magukat.
Ilyen volt az ABBA is, aki nemcsak túlélte ezeket az érdekesen pezsgő, ugyanakkor sokak számára bizonytalan időket, hanem emellett még győztesen is jött ki az évtizedfordulós válságból. A svéd négyes a diszkó süllyedő hajóját hátrahagyva indult el új partok felé, és – nagyon okosan – az újabb irányzatok elemeiből táplálkozva sikerült megújítania saját magát.
Habár úgy tűnt, hogy az új idők kifogták a szelet a klasszikus pop előadók vitorlájából, a svéd négyes mégis ekkor kezdte a második fénykorát élni. Ennek ellenére az ABBA sem volt már az a fiatal, boldog csapat, akik néhány évvel, mivel Agnetha és Björn házassága felbomlott, emellett Frida és Benny kapcsolata végóráit érte. Ennek ellenére 1980-ban az ABBA megkerülhetetlen formációnak számított, és még mindig képes volt arra, hogy erőteljes hatást gyakoroljon a zeneiparra.
Az idén negyvenhárom éves Super Trouper zenealbum a gyökerekhez való visszatérést jelentette, ugyanakkor alaposan felülvizsgált és újraértelmezett minden hatást, amivel a formáció a hetvenes évek eleje óta találkozott. A dalszerzők a hagyományos popzenei környezetet nagyon ügyesen színesítették olyan, más műfajok jellemzőivel, mint a folk rock, a diszkó, a rock and roll, sőt ezekben a dalokban a progresszív rock, a színházi zene és az újhullám jellegzetességeit is könnyen felfedezhetjük. Így a végeredmény a gazdag szintetizátorhasználat miatt talán visszafogottabb és hűvösebb a korábbi lemezeknél, de összességében egy rendkívül sokszínű, ugyanakkor meglepően egységesen kidolgozott dalciklus került lemezre és aratott nagy sikert a zenehallgatók körében.
Ezeket a változásokat a kislemezen is megjelent címadó dal kiválóan vonultatja fel, hiszen itt minden megtalálható, ami az ABBA jellemzője volt a korábbi években; fülbemászó dallam, remekül kidolgozott vokális szólamok és ötletes hangszerelés, azonban az zenei szövetbe rejtett elektronikus megoldások és az effektezett énekhangok kiemelt szerepeltetése már az új idők hatásait mutatja.
A zenével párhuzamosan a dalszövegek világa is megváltozott; az önfeledtség és a közvetlenség helyett már jóval személyesebb témákról szóltak a dalok, melyeket a közéleti hatások mellett a fásultság, a jövőtől való félelem, a személyes veszteségek, és az intimitás újra megtalálása jellemzett. Az ABBA immáron felnőtt módon, sztoikus őszinteséggel beszél saját veszteségeiről, és intelligensen reflektál a közéleti dolgokra, ugyanakkor, ha kell, jól dolgozik az iróniával és a humorral is.
A kiadványon összes felvétele magas minőségről tanúskodik, sőt a közöttük lévő kohézió is erős; az Agnetha és Björn válása által inspirált The Winner Takes It All egy igazi remekmű, még így negyven év távlatából is. A francia sanzonok jellegzetességire támaszkodó, sodró hangvételű ballada kiválóan bizonyítja azt, hogy a dalszerzők milyen kreatívan és magas minőségben tudtak írni saját személyes csalódásaikról úgy, hogy a téma jóval univerzálisabb megközelítést kapjon. Hasonlóan erős pontja a lemeznek a Frida által énekelt soft rock óda, az Our Last Summer is, amely keserédesen tekint vissza a hatvanas évek virágos-hippis hangulatára, és szomorúan veszi tudomásul az idő múlását.
Habár Agnetha énekelte a „nagy slágert” az albumon, Frida mégis eggyel több szólódalban mutatja meg tehetségét; a Super Trouperben reménnyel teli, az Our Last Summerben nosztalgikus, ugyanakkor a San Remo-s hatásokra épülő nagyívű Andante, Andantéban érzéki és merengő. Ezzel szemben a Me and I-ban kiválóan mutatja meg őrült és játékos énjét. Ez utóbbi dal ügyesen szintetizálja magába a hetvenes évek diszkóját és az újhullám bizonyos elemeit egy csipetnyi progresszivitással fűszerezve anélkül, hogy a hagyományos ABBA-s identitását elveszítené.
Vele szemben Agnetha kevésbé kísérletezik az általa énekelt dalokban, amelyeket a korábbiakhoz hasonlóan magas minőségben szólaltat meg. Azonban mégis az érettség és a felnőttség sugárzik ezekből a felvételekből és az énekesnő hangjából. A Lay All Your Love On Me elektronikus hangszerelésű, himnikusan sodró diszkó-dalában magabiztos, érett gondolkodású nőként keresi a szerelmet, míg a lemez másik nagy balladájában, a Happy New Yearben társadalmi és közéleti témákra reflektál.
Ez utóbbi – a Thank You for the Music-hoz hasonlóan – a saját jogán lett sláger. A lassú, jól felépített zenei struktúra és a musicales hangzásvilág mellett a dalszöveg óvatos optimizmussal és félelemmel figyeli az évtizedforduló aktuális eseményeit és kihívásait, amelyeket áthat az egyéni szabadság és boldogság megélése mellett a hidegháború nukleáris fenyegetettsége.
Hasonló gondolatok fogalmazódnak meg a The Beach Boys-os ihletésű On and On and On-ban is, amely egy, a felső tízezernek rendezett parti keretében fogalmaz meg társadalomkritikát és beszél ezekről a félelmekről, melyek még erőteljesebben a szokatlan hangvételű The Piperben is megjelennek. A középkori zenei hatásokra épülő modern haláltáncban a Hamelni Patkányfogó karizmatikus alakja születik újjá. A könnyed, táncos hangvétel ellenére a felvételen átsüt a félelem is a jövőtől – nem meglepő, hogy a dalt Björn elmondása szerint Stephen King Végítélet című regénye inspirálta. Ugyanakkor ugyancsal érezhető az is, hogy az itt bemutatott színházi hatások már az első lépések a Chess felé vezető úton.
A lemez hűvös, steril hangvételét az intim hangvételű zárótétel, a The Way Old Friends Do tölti meg melegséggel; ezt az 1979-es londoni koncertek egyikén került rögzítették és az utómunkák során olyan ügyesen adtak hozzá új hangszersávokat és keverték át, hogy hangzásában nem üt el a lemezen hallható többi daltól.
A februárban kezdődő felvételek során két további, befejezett dal is született, amelyek a kész nagylemezre már nem kerültek rá. A mexikói hatásokat felvonultató Put On Your Sombrero kiadatlan maradt egészen 1994-ig. Ezzel szemben az Elaine-t, amely játékosságával korai ABBA-korszak világát idézte meg, a közönség a The Winner Takes It All kislemez hátoldalaként ismerhette meg. A spanyol anyanyelvű országokban az Andante, Andante és a Happy New Year spanyol változatai (Felicidad) hallhatóak a megjelenéseken.
A zenealbum a megjelenést követően nagyon népszerű lett, talán még kedveltebb, mint az Arrival után bármelyik ABBA-sorlemez az eladási számok tekintetében (8 millió példány), és e mellett a kritikusok is nagyon pozitívan fogadták az albumot.
A magyar vonatkozások tekintetében a Super Trouper hazánkban is megjelent 1981 júliusában. Az előző nagylemezhez hasonlóan a lemezt Dorogon gyártották a svéd mesterlemezekről az új vágófejet felhasználva, így a kiadvány a nyugat-európai megjelenésekhez hasonlóan tisztán és dinamikusan szól. A korong ára 190 Ft volt a boltokban, és a magyar sajtó is nagyon jó kritikával méltatta. Néhány hónappal később megjelent az album felvételeit tartalmazó kottásfüzet a Zeneműkiadó jóvoltából.
A Super Trouper, mint nagylemez az egyik legfontosabb mérföldkő volt az ABBA számára. A témák és komolyabb témák és hangvétel ellenére a svéd négyes meg tudta őrizni népszerűségét még úgy is, hogy a hagyományos popzenei kereteket megőrizve egy nagyobb lépést tett a musicalek világa felé. Az album dalait hallgatva egy olyan zenekar képe bontakozik ki az itt hallható tíz dalból, amely magabiztosan tekint le és nézi a világot a jeges szépségű Valhalla-beli trónusáról, de a tagok már érzik a levegőben, hogy hamarosan az új széljárás már őket sem fogja érintetlenül hagyni.