Jól ismert tény az, hogy nagyon sok sikeres popelőadó és – együttes, akik a hetvenes években jutottak fel a csúcsra, 1980-ra szinte teljes mértékben háttérbe szorultak. Ennek okaiként többek között megemlíthető az 1979-es évi olajválság, amelynek kedvezőtlen hatása a zeneipar több területére is kihatott, de ennél talán még fontosabb a könnyűzenei frontvonalak átrendeződése. Ekkortájt az új hullám már sokkal többeket vonzott, mint a haldokló diszkó, sőt, már a posztpunk is egyre több rajongót szerzett magának, miután a punk is elvesztette azt az elemi erőt, amely magasba emelte
A megváltozott viszonyok között csak azok tudtak az élvonalban maradni a „régi nagyok” közül, akik elég gyorsan reagáltak és tervezték újra magukat. Azok, akik a hagyományos pop és rock egyszerűbb formái felé indultak el, sikeresek lehettek, míg mások, akik mindent feltettek a diszkóra, elveszítették maguk alól a talajt.
A szerencsések közé tartozott az ABBA is, mivel nemcsak túlélte ezeket az érdekesen pezsgő, ugyanakkor sokak számára bizonytalan időket, hanem győztesen jött ki az évtizedfordulós válságból is. A svéd négyes a diszkó süllyedő hajóját hátrahagyva indult el új partok felé, és – nagyon okosan – a hagyományosabb formákat a legújabb irányzatok elemeivel keverte, így sikerrel újította meg saját magát.
Azonban 1980-ban már az ABBA sem volt már az a fiatal, boldog csapat, akik néhány évvel korábban önfeledten és vidáman énekelt a szerelemről és boldogságról. Ekkora már Agnetha és Björn házassága felbomlott, és a másik pár (Frida és Benny) kapcsolata is a végóráit érte, ugyanakkor már minden zenekari tag betöltötte a 30. életévét. Azonban, ha a korabeli cikkeket és slágerlistákat nézzük, 1980-ban az ABBA megkerülhetetlen formációnak számított, inspirálta a fiatalabb előadókat és még mindig erőteljes hatást gyakorolt a zeneiparra.
Az idén negyvenöt éves Super Trouper zenealbum az ABBA számára a gyökerekhez való visszatérést jelentette, ugyanakkor felülvizsgált és újraértelmezett minden hatást, amivel a formáció a hetvenes évek eleje óta találkozott. A dalszerzők a hagyományos popzenei környezetet nagyon ügyesen színesítették olyan, más műfajok jellemzőivel, mint a folk rock, a diszkó, a rock and roll, sőt ezekben a dalokban a progresszív rock, a színházi zene és az újhullám jellegzetességeit is könnyen felfedezhetjük. Így a végeredmény a gazdag szintetizátorhasználat miatt talán visszafogottabb és hűvösebb a korábbi lemezeknél, de egy rendkívül sokszínű, ugyanakkor meglepően egységesen kidolgozott dalciklus került lemezre.
Ezeket a változásokat a kislemezen is megjelent címadó dal kiválóan vonultatja fel, hiszen megtalálható itt minden, ami az ABBA jellemzője volt a korábbi években; fülbemászó dallam, kidolgozott vokális szólamok és ötletes hangszerelés, azonban az zenei szövetbe rejtett elektronikus megoldások és az effektezett énekhangok szerepeltetése már az új idők hatásait mutatja.
A zenével párhuzamosan a dalszövegek világa is megváltozott; az önfeledtség és a közvetlenség helyett már jóval személyesebb, ugyanakkor közéletibb témákról szóltak a dalok, melyeket a fásultság, a jövőtől való félelem, a személyes veszteségek, és az intimitás újra megtalálása jellemzett. Az ABBA immáron felnőtt módon, sztoikus őszinteséggel beszél saját veszteségeiről, és intelligensen reflektál a közéleti dolgokra, ugyanakkor, ha kell, jól dolgozik az iróniával és a humorral is.
A kiadványon összes dala magas minőségről tanúskodik, sőt a közöttük lévő kohézió is erős; az Agnetha és Björn válása által inspirált The Winner Takes It All egy igazi remekmű, még negyven év távlatából is. A francia sanzonok jellegzetességire támaszkodó, sodró hangvételű ballada kiválóan bizonyítja azt, hogy a dalszerzők milyen kreatívan és magas minőségben tudtak írni saját személyes csalódásaikról úgy, hogy a téma jóval univerzálisabb megközelítést kapjon. Hasonlóan erős pontja a lemeznek a Frida által énekelt Our Last Summer is, amely keserédesen tekint vissza a hatvanas évek virágos-hippis hangulatára, és szomorúan veszi tudomásul az idő múlását.
Habár Agnetha énekelte a „nagy slágert” az albumon, Frida mégis eggyel több szólódalban mutatja meg tehetségét; amíg a Super Trouperben reménnyel teli, az Our Last Summerben nosztalgikus, addig a San Remo-hatásokra épülő nagyívű Andante, Andantéban érzéki és merengő. Ezzel szemben a Me and I-ban kiválóan mutatja meg őrült és játékos énjét. Ez utóbbi dal ügyesen szintetizálja magába a hetvenes évek diszkóját és az újhullám bizonyos elemeit egy csipetnyi progresszivitással fűszerezve anélkül, hogy a hagyományosan „abbás” identitását elveszítené.
Ezzel szemben Agnetha kevésbé kísérletezik az általa énekelt számokban, amelyek érettebben szólalnak meg, mint a korábbi évek szólódalai. A Lay All Your Love On Me elektronikus hangszerelésű, himnikusan sodró diszkódalában magabiztos, érett gondolkodású nőként keresi a szerelmet, míg a lemez másik nagy balladájában (Happy New Year) társadalmi és közéleti témákra reflektál.
Ez utóbbi – a Thank You for the Music-hoz hasonlóan – a saját jogán lett sláger. A lassú, jól felépített zenei struktúra és a musicales hangzásvilág mellett a dalszöveg óvatos optimizmussal és félelemmel figyeli az évtizedforduló aktuális eseményeit és kihívásait, amelyeket áthat az egyéni szabadság és boldogság megélése mellett a hidegháború nukleáris fenyegetettsége.
Hasonló gondolatok fogalmazódnak meg a Beach Boys-os ihletésű On and On and Onban is, amely egy, a felső tízezernek rendezett parti keretében fogalmaz meg társadalomkritikát. Azonban a félelem a jövőtől a szokatlan hangvételű The Piperben is megjelennek. A középkori zenei hatásokra épülő modern „haláltáncban” a hamelni flótás története születik újjá. A látszólag vidám hangvételű dalt Stephen King Végítélet című regénye ihlette, és a sorokból egy olyan karizmatikus diktátor alakja emelkedik ki, aki mindenkit megtévesztve döntheti romba a világot.
Annak ellenére, hogy a Hidegháború félelmeit csak a következő zenealbum bontja ki jobban, mégis a Happy New Year és a The Piper már megalapozza ezt a sötétebb és komorabb hangulatot.
A lemez hűvösségét az intim hangvételű zárótétel, a The Way Old Friends Do tölti meg melegséggel; ezt az 1979-es londoni koncertek egyikén került rögzítették és az utómunkák során olyan ügyesen keverték át, és adtak hozzá új hangszersávokat, hogy hangzásában nem üt el a lemezen hallható többi daltól.
A Super Trouper tíz dalát hallgatva azt érezhetjük, hogy itt már a szerzők által régóta dédelgetett színházi tervek egyre jobban megvalósulnak. Ha összehasonlítjuk a négy évvel későbbi Chess musical zenei anyagával, akkor a hasonlóság még jobban szembe ötlő, annak ellenére, hogy itt a koncepció főleg a tökéletes popzenei dalforma megtalálása volt, nem pedig egy történet elmesélése. Ennek ellenére a kidolgozottság, a precizitás, ugyanakkor játék a szavakkal és a hangulatokkal már ezt az utat előlegezi meg erőteljesen.
Az ABBA hetedik nagylemeze az egyik legfontosabb mérföldkő volt az svéd négyes számára. A felnőttesebb témák és komolyabb hangvétel mellett a svéd négyes meg tudta őrizni népszerűségét a hagyományos popzenei keretektől jobban eltávolodva is. Az album dalait hallgatva egy olyan zenekar képe bontakozik ki, aki még magabiztosan tekint le, és nézi a világot a jeges szépségű Valhalla-beli trónusáról, de már érezhető a levegőben, hogy hamarosan új szelek indulnak el, amelyek hamarosan már ABBA-t sem hagyják érintetlenül.