Frida második angol nyelvű szólólemeze Shine címmel 1984. szeptember 11-én jelent meg a Polar Music gondozásában. Ekkorra már minden ABBA-tag a saját útját járta; Frida mellett Agnetha is önálló karrierjét építette, míg Benny és Björn Tim Rice-szal dolgozott a Chess címet kapott musicalen. Így az ABBA, mint közös ügy, egyre kevesebb realitással bírt.
Ez a rajongótáborra és a lemezkiadókra is rányomta a bélyegét, mivel az évtized közepére a harmincas éveik közepét-végét taposó énekesnők már nem tudtak új generációkat megszólítani. Ennek eredményeképpen a szólólemezek népszerűsítése és promóciója nem kapott nagy figyelmet, mivel a kiadók sem erőltették meg magukat, mivel azok inkább az új trendekkel és sikerelőadókkal foglalkoztak.
Erre nagyon jó példa a Something Going On esete, amely 1982-ben világszerte megjelent, és óriási sikert aratott, többek köszönhetően annak, hogy Frida bejárta a világot és népszerűsítette a kiadványt. A befektetett munka meghozta a gyümölcsét, mivel a kiadványból több, mint 1,5 millió példány fogyott el. Ezzel szemben a két évvel későbbi Shine-ból már jóval kevesebb példány fogyott el (az Aftonblandet szerint 1985-ig mindössze 225,000 darab), ugyanakkor ezt ki sem adták az Egyesült Államokban, ami aggasztó jelnek számított.
Az eredeti terv szerint Frida újra Phil Collinsot kérte fel a lemez produceri szerepére, azonban Collins ezt nem vállalta, és arra bíztatta az énekesnőt, hogy írjon saját dalokat. Frida így is tett, és 1983 tavaszán demófelvételeket készített fia, Hans Fredriksson rockzenekarával, a Rendes-Vous-val. Az új sorlemez munkálatai egy évvel később, 1984 februárjában kezdődtek a párizsi De La Grande Armée stúdióban Steve Lillywhite producer vezetésével. Lillywhite korábban olyan nevekkel dolgozott, mint a Big Country, a U2, a Siouxsie and the Banshees és a Talking Heads. Tehát volt rálátása az alternatív zenei színtérre, ugyanakkor elég jól ismerte az akkortájt divatos tartozó trendeket, és ez tökéletesen megfelelt Frida mindig megújulni vágyó, határokat feszegető, kísérletező személyiségének.
A felvételek során igazi műhelymunka uralkodott, mivel több dalt a lemezre a kísérőzenészek hoztak, akik között ott találjuk a nagyszerű énekesnő-dalszerzőt Kirsty MacColl-t, Climie Fisher billentyűst, valamint Pete Glenister gitárost is. A zenealbum tíz felvétele mellett ott van még a B-oldalas That’s Tough is, valamint ezek mellett még több olyan számot is felvettek, amelyek végül dobozban maradtak. Ezek közül a Can’t Be Serious és a When Love Turns to Lies nemrégiben szivárgott ki kalózmegjelenéseknek köszönhetően, míg az I’m One of God’s Children, a My Dearest Friend és a demóstátuszban marad I Don’t Want to Be Alone mai napig is kiadatlan.
A vezető kislemezként kiválasztott, dinamikus Shine eredetileg más formában született meg, azonban ezt a változatot Stig Anderson kérésére Frida és Lillywhite átstrukturálta. A felvétel elektronikus, már-már agresszív világa kiválóan beleillett a korszak neonszínekkel átitatott trendjei közé, azonban mégsem annyira rádióbarát, mint amennyire tervezték. A túl modernre vett hangzás az ABBA szolidabb tónusokhoz szokott rajongói körét is jelentősen megosztotta. Hasonló a helyzet a Chemistry Tonight-tal is, amely ugyancsak újszerűen szólal meg, ugyanakkor ez inkább a popos vonalon mozog.
A zenealbumra nem jellemző a korábbi nagylemezre jellemző stíluskavalkád, ehelyett a középpontban egy sokkal egységesebb stúdiócentrikus rockzenei hangzásvilág áll, ugyanakkor Frida is sokkal választékosabb technikával énekel, mint korábban. A populáris keretek mellett az avantgárd megoldásoknak ugyancsak fontos szerepe van, amelyre nagyon példa a korongot záró, lebegős Comfort Me, amely nyomokban Laurie Anderson szokatlan dalformáit idézi fel, emellett a minimalista hangszerelésű álomszerű világ a Like An Angel Passing Through My Room időtlenségét viszi tovább.
Az alternatív elemekre épülő Twist In The Dark Frida kedvence a nagylemezről, amely az előző korongon szereplő I Got Something evokatív, hangulatváltásokban gazdag világát teremti újjá sokkal elvontabb, szenvedélyesebb módon. A szám Franciaországban kislemezen is megjelent, azonban sajnos a toplistákra nem került fel, ugyanakkor mégis figyelemre újszerű hangvétele miatt.
Azonban hallhatunk itt hagyományosabban rockosabb felvételeket is, amelyek legjobbja egyértelműen a tempós One Little Lie, amely lényegesen jobb választás lett volna beharangozó kislemeznek. A markáns gitárhangzás és a letisztult dalforma az I Know Something Going On-t idézi fel, ugyanakkor túl is lép azon a szintetizátoroknak és az erőteljes doboknak köszönhetően. Ezt a vonulatot viszi tovább a középtempós The Face is, amelyet az a Daniel Balavoine szerzett, aki a korszak egyik jeles énekes-dalszerzője volt Franciaországban. Balavoine szerepelt az egy évvel korábbi, az ABBA-számokra építő ABBACadabra musicalban is, amiben a Belle (Arrival) című átdolgozást Fridával közösen énekelte el.
Teljesen más világ a Heart of the Country, amelyben a gitárok mellett fontos szerep jut még a skót népzene elemeinek is. Ez nem meglepő, hiszen a felvétel szerzője a Big Country zenekar énekese, Stuart Adamson volt, aki akkortájt rendkívül népszerűnek számított. A folk rockos hangvétel mellett a dalszöveg is figyelemre méltó, hiszen a sorokból áradó patriotizmus és honvágy is egy új szín Frida repertoárjában. Azonban ez az ígéretes dal sem lett ismert, így szinte észrevétlenül tűnt el a megjelenések között.
Természetesen hagyományos balladák is hallgatóak a kiadványon. A Slowly-t Benny és Björn komponálta a Chess musicalhez, azonban az a darabba végül nem került be, így kapta meg az énekesnő. A felvétel, amelyet később a Gemini is feldolgozott, nem tartozik a szerzőpáros legjobb pillanatai közé, így a nagylemezen is elveszik a sokkal jobb számok között. Hasonló a helyzet a Come To Me (I am Woman)-nal is, amely több országban a második kislemez volt, azonban sikert nem aratott sehol.
Ezekkel szemben a Frida által komponált Don’t Do It már egy figyelemre méltó, szépen kivitelezett dal, amely intim hangvétele és személyessége miatt emelkedik ki a rockosabb és a tempósabb számok között. Ez volt az egyetlen az énekesnő saját szerzeményei közül, amely végül felkerült a zenealbumra, és mai napig is sokak kedvencének számít.
A kiadvány, amely a vinil és a kazetta formátumok mellett CD-n is megjelent, jóval kidolgozottabb és egységesebb, mint elődje, mégsem érte el azt a sikert, amit megérdemelt volna, hiába népszerűsítette Frida Európa-szerte TV-ben és a sajtóban. A Shine Svédországban a 6. helyet szerezte meg, azonban a többi országban még gyengébben szerepelt (Hollandia 18. hely Németország 49. hely, Egyesült Királyság 67. hely). Ennek oka a túlságosan modern, ugyanakkor a kevésbé populáris hangzásvilág, amely néhány évvel megelőzte a korát, valamint a gyenge promóciós munka is. Ha a Shine később, 1985-ben vagy 1986-ban került volna a boltokba, akkor sokkal sikeresebb lehetett volna, mivel jobban leillett volna a későbbi trendek közé, és így ezt a kiadók is jobban népszerűsítették volna.
Ennek ellenére az énekesnő nagyon élvezte a lemez elkészítését, és az interjúkban is nagyon büszkén beszélt róla, sőt még tervezte a folytatását, amely azonban nem valósult meg. Így Frida a Shine viszonylagos gyenge visszhangja után visszavonult és az évtized további felében néhány vendégszerepléstől eltekintve nem igazán hallatott magáról. Ennek ellenére a második angol nyelvű szólólemezt az ABBA Gold sikere után újabb és újabb nemzedékek fedezték fel, és így negyven évvel az eredeti megjelenést követőem sokak kultikus kedvence lett ez a nagyszerű zenealbum. 2005-ben egy olyan újrakiadás került a boltokba CD-n, amely kettő bónusz számot is tartalmazott, ezt követte több vinil megjelenés 2017-ben, amelyek között egy limitált átlátszó zöld színű változatot is találhatunk.
Felhasznált irodalom:
“Abba Charts.” ABBA Charts, www.abbacharts.com/. Accessed 30 September. 2024.
Drongelen, Remko. Frida Beyond ABBA. 2022 pp. 307–319.
Palm, Carl Magnus. Abba: Bright Lights Dark Shadows, Omnibus Press, 2001.
Antall, Lasse (August 12, 1985). „Agnetha och Frida lägger av”. Aftonblandet. p. 34.